2011. augusztus 18.

Energiamegtakarítás egy svéd öntödében

Megjöttem. Svédországban vagyok. Nem tudom, ki vár rám, nem tudom, ki hívott meg. Remélem, nem az utcán kell aludnom.

- András, én egy olyan helyen dolgozom, ahol szerintem rengeteg hőt dobnak ki az ablakon. A főnököm nagyon rendes, szeretnék valami jót én is adni neki. Kérem, jöjjön el hozzánk Svédországba, nézze meg, mit lehetne csinálni. Érzem, hogy Ön sok kidobott energiát találna itt - jött egy e-mail valahonnan az északi országból.

Ki tud egy ilyen hívásnak ellenállni?

- Rendben jövök, de Önöknek kell fizetni a repülőjegyem, a szállásom és még etetni is kell, mert anélkül  nehezen működöm - válaszoltam.

- Semmi akadálya, küldöm a repülőjegyet.

A repülőjegy megjött. Nem nyomtattam ki. Beírtam a naptáramba. Augusztus 15, menni Malmöbe. Számítógép karbantartás, szoftvercsere, ahogy ez manapság történni szokott, elveszett a repülőjegyem a sok kis byte között.

Nem tudtam, hova kell menni, nem tudtam, mikor megy a gép, s végképp nem tudtam, ki vár majd a repülőtéren. Menjek? Ne menjek? Mi a csudát csináljak? Lesz, ami lesz. Na, bumm, legfeljebb alszom az utcán.

Sok minden történt velem az elmúlt pár hónapban. A blogba sem tudtam írni, mert éjjel-nappal dolgoztam. Nagyon sok szép munkával bíztak meg, nem csak Magyarországon, de külföldön is. Közben elvállaltam az egyetemen a dékánhelyettesi posztot, ami nem kis feladatok elé állít. Remélem, fogom bírni. Napokon belül megyek Skóciába, az ottani egyetem rektorával találkozni. Remélem, tudunk szerződést kötni és akkor jaj neked, magyar építészet, mert Skóciában is kell tanulnod. A skót építészhallgatók sem tudják még, mi vár rájuk, ha egy-két vizsgájukat csak Budapesten szerezhetik meg. Tervek. Majd meglátjuk. Remélem, sikerül.

Arra emlékeztem, hogy a gép délben indul. A dátum is rendben volt. Azt is sejtettem, hogy Malmö. De mást  végképp nem tudtam. Szerencsére jött egy e-mail a WizzAirtől, hogy ne felejtse el, 10 órára kint kell lennie a repülőtéren. Kinn voltam. Beálltam a sorba. Nagy tömeg volt. A sor végén kiderült, hogy nem az én soromat álltam végig. Majdnem Norvégiába mentem. Új sor, új félóra. Mivel mással nem tudtam igazolni, hogy van egy érvényes repülőjegyem, mutattam az útlevelem.

- Csomagja van? Hány kiló a kézi poggyásza? Mutassa!

Túl voltam a nehezén, van repülőjegyem. Most már csak az lenne jó, ha várna valaki a reptéren. A gépen tömeg volt. A szokásos fapados járat, a lábam a nyakamban, kaja nincs, kapcsolják ki a telefonokat és a digitális herkentyűiket.

Felszálltunk. Imádom, amikor a gép nekirohan. Remeg füle, farka, felbőgnek a turbinák és egyszer csak csönd és már fenn vagyunk, s a sok-sok undok ember lenn marad. Jönnek a kis tejszínhabok, az aranyos kis felhők, s a házak, az autók, a problémák egyre kisebbnek látszanak.

Elővettem mini számítógépem, s megírtam a koncepcióját egy energiapocsékoló hazai uszodának. Ott is két kézzel dobják ki az energiát, a pénzt, s csodálkoznak, ha nem marad pénzük a fenntartásra. Szép munkám van. Nevezhetném magam akár energiaszemetesnek is. Ők kidobják, én kukázok, s a végén mindenki jól jár. Nekik marad pénzük, s én is, ha nem is nagyon gazdagon, de megélek.

Az energia megtakarítási koncepció készen van. Betettem az e-mail levelező ládába, majd ha lesz internet, a gépem elküldi.

- Csatolják be az öveket, megkezdjük a leszállást.

Kinézek az ablakon, mindenhol víz. Nem látni mást, csak a tengert.

- Hol az úszógatyám? Már megint nem tettem be a csomagba? Csak nem ide akar ez a vízre leszállni?

Végre! Ott a szárazföld. Ezt is megúsztam, mert nem úsztam. Megérkeztem. Most már csak azt kellene tudni, ki vár, hogyan néz ki. Tart-e valamit a kezében, ami arra utal, hogy engem vár.

Mivel nem volt csomagom, csak kézitáskám, gyorsan átértem a kontrollon. Sorompó, zöld folyosó, automata ajtó, kinn vagyok. Senkinek nincs a kezében tábla, senki nem vár, semmi jel nem utal arra, hogy bárkinek is érdekes vagyok. A francba, mit csinálok itt három napig? Rögtön ágyazzak meg magamnak a reptéren? Legalább végre kialudnám magam. Kimentem, bejöttem, megnéztem mindenkit, aki a várócsarnokban volt. Senki nem úgy nézett ki, mint aki rám vár. Szerencse, hogy a csomagomnak van kereke. Majd huzigatom magam után, s ha megfáradok, lepihenek rá. Gyalog Svédországban, a szabad ég alatt. Nem is rossz. Ilyent még úgy sem csináltam. Legalább lesz miről mesélnem Skóciában a rektornak.

Egy vékony, magas fekete fiú készült rágyújtani a reptéri parkolóban. Meglátott, a cigarettáját gyorsan visszatette a dobozba, s elindult felém. Az éjszakai alvás terve füstbe ment, ő meg most nem füstölt. Megismert. Biztos az ő winchestere nem ájult el.

- Jó napot! Hogyan utazott?- kérdezte mosolygósan.

- Kis hokedlin, egy fapadoson, de lényeg, hogy szerencsésen földet ért.

Rámutatott egy szép nagy, sőt legnagyobb Volvóra:

- Ezzel most minimum három órát autózunk.

Az utak simák, göröngyök nincsenek, minden jel arra mutat, hogy nem otthon vagyunk. Vezet, és közben mesél:

- Szabadkán születtem. Három éve jöttünk ki ide Magyarországról.

- Magyarországról? Hát már Szabadka is Magyarországon van?

- Nem. Először megpróbáltam Magyarországon élni. Éltem több városban is. Kecskeméten, Szekszárdon, Budapesten is. Sehol nem volt jó. Elegem lett és jöttem tovább ide.

Lehet, hogy el kellene gondolkozni sok politikusnak, vajon minden próbálkozás ellenére miért hagyják el szorgalmas, értelmes emberek az országot?

Tényleg három órát autóztunk. Egyszer félúton megálltunk a bohócnál. A bohóc egy étterem előtt ál. Vidámságot sugároz. Ettünk egy szendvicset, ittunk egy pohár vizet, s elhagytuk a bohócot.

- Majd itt visszafelé megint megálltok.

Megérkeztünk Norrhul-ba. Aranyos kis város, aranyos házacskák. Egyik sem olyan hivalkodó, mint amiből egyre több van otthon.

Mosolygós feleség, tündéri gyerekek vártak vacsorával. Mindenki beszélt magyarul. Megvacsoráztunk, közben a házigazda Attila, becenevén Dofi folyamatosan mesélt.

- Géplakatos vagyok. Megpróbáltam sok helyen élni, de itt az igazi. Itt megbecsülik a munkám, megbecsülnek engem és biztonságban van a családom. Ezt soha, sehol még nem éreztem. Magyarországon legkevésbé. Az öntődében a tulajdonos is dolgozik. Nem öltönyben pompázik és rázza a rongyot, mint sok magyar cégvezető. Már hetek óta dolgoztam az öntődében és az hittem, egyszer sem láttam a tulajdonost, pedig minden nap vele dolgoztam. Ő is koszos, piszkos ruhában a többiekkel együtt van. Kiveszi a részét mindenből.

- Kérsz még egy kis krumplit?- fordult hozzám Zsuzsa, a feleség.

- Köszönöm, nem. Már jóllaktam- válaszoltam, miközben már majd szétpukkadtam.

- Zsuzsa nem dolgozik, otthon újságíró volt, alig kapott munkát - folytatta a házigazda, Dofi - ő tanulja a nyelvet és neveli a gyerekeket. Meg tudunk élni, nem kell rettegnünk, mi lesz holnap.

A gyönyörű Maján és a kis ördög Marcin lehetett látni, hogy szeretetben nevelik őket. Miért nem lehet minden gyereknek így felnőni, biztonságban, szeretetben élni? Miért kell minden szülőt folyamatosan stresszben tartani, folyamatosan ámítani, sok esetben becsapni? Miért kell ilyen értékes embereket otthonról elüldözni?

Sokáig beszélgettünk még. Szó volt mindenről, Szabadkáról, Szegedről, Kecskemétről. Lakásokról, munkahelyekről, fizetésekről, főnökökről.

- Ezt lesz a szobád, mondta Dofi (alias Attila), - mutatott be egy ajtón. Nem volt több szoba a lakásban, csak a gyerekszoba.

- És ti hol fogtok aludni?- kérdeztem biztosan nagyon értelmetlenül, mire Attila nevetett egy nagyot.

- Ne aggódj, mi majd a szomszédban alszunk. Gyerünk Marci, hozd a pizsamádat. Neked András szép álmokat, aludd ki magad rendesen, mert holnap át kell nézned az egész öntődét és ki kell találni, hol megy el a sok energia. Becsukta az ajtót, s otthagyott a kis bérlakásban két gyönyörű kislánnyal, Majával és Melittával. Melitta Maja barátnője, aki Szegedről vendégeskedett a csupa szeretet kis családnál Svédországban.

Másnap Attila (mindig elfelejtem „Dofi”, majdnem „Hofi”) 9 órára jött értem. Mint kiderült, ő már a gyárban volt, ½ 7-től dolgozott. Reggelizni jött haza, s vitt engem is az öntödébe. Kis tavak, aranyos kis egyszerű házak között vitt az összesen hét perces út a svéd öntödébe. Útközben Dofi folyamatosan mesélt a gyárról, a munkáról, a svédekről, a főnökről. Nyitott kapu, megérkeztünk. Mintha egy nyaralóba érkeztünk volna. Tóparton a gyár, az iroda, ha nem látom a sok gépet az udvaron, elkezdtem volna keresni a strandpapucsom és a fürdőnadrágom. Megérkeztem, mehetünk napozni, utána egy jó nagyot úszni.

Attila bemutatott a főnöknek, akinek tiszta piszok volt a kockás inge, mert egy formázó alul bújt ki.

- Jó napot - mondta, gondolom svédül, mert egy szót sem értettem belőle - érezze magát otthon, majd visszabújt a formázó fene tudja, mi alá.

Attila megmutatta a munkahelyét. Kis kutrica, amiben egy több száz kilós öntvény volt millió lyukkal, nyílással, üregekkel telerakva. Vagyis tele öntve.

- Mi ez? - kérdeztem meglehetősen bambán.

- Ez egy szivattyú járókerék - ami majdnem akkora volt, mint egy kamion kereke, ami öntés után tele van lyukkal. Be kell hegesztenem, s ha készen van, le kell csiszolnom. Nevezhetjük úgy is, hogy öntvénykozmetikus vagyok.

- Uff! Ez nagyon kemény munka!

- Igen, de megbecsülnek, megfizetnek és a gyerekeimnek már jobb lesz. Menj te is, találd meg az energialyukakat, mert még azt mondják, potyán hoztalak ki ide. - Majd elfordult, felvette a motoros bukósisakhoz hasonlító hegesztő sisakját, amibe egy cső hátulról volt bekötve. Ott kapott levegőt. Mint egy asztronauta, aki levegőcsőre van kötve, mert a munka, amit csinál, annyira piszkos, hogy a tüdejét rövid idő alatt tönkretenné.

Kellett egy kis idő, míg magamhoz térem. A mosolygós, szeretetet és kedvességet sugárzó kemény apa egész nap mesterséges levegőn, bukósisakban hegeszti és köszörüli a több száz kilós öntvényeket, hogy a gyerekeinek majd jobb legyen és feleségét is biztonságban tudja.

Mennyit ártanak az itthoni vezetők, politikusok ezeknek az embereknek, hogy inkább ezt a kemény munkát választják, minthogy itthon maradjanak? Be kellene végre a vezetőinknek látni, hogy a sok hazugsággal, harácsolással nagyobb sebeket ütnek az embereken, mint a vaspor a tüdejükön, amit egész nap szívnak.

Nekiindultam a gyárnak. Szisztematikusan minden munkahelyet megnéztem, az emberekkel beszélgettem. Nagyon nehéz munkát végeztek szinte mindannyian, de mosolyogtak és mindenben segítségemre voltak. Eleinte úgy éreztem, nem találom meg, hol megy el sok energia. Sok olyan tevékenységet láttam, amit még soha. Az ember nem minden nap jár öntödében és még ritkábban svéd öntödében, ahol az óceánjáró hajók hatalmas alkatrészeit készítik.

Első nap megpróbáltam felfogni a gyárat. Nem volt könnyű, mert egyfolytában arra gondoltam, sok magyart ki kellene ide hozni, hogy megtudják a magyarok vagyis inkább a svédek Istenit. Egész nap űrhajós ruhában, levegőcsőről lélegezve dolgozni, hegeszteni, köszörülni.

Betévedtem az öntödébe. Nahát, ott mindent láttam, amit idáig csak filmekben. Szkafanderhez hasonlító, ezüstszínű ruhában űrhajósokat. Sürögtek-forogtak a már totálisan izzó vaskondér körül. 1600 °C, lehet kiönteni, s indult az öntés bele a sok kis homokkal teli formába. Nagy élmény volt, legalább 15 méterre voltam az izzó vastól, de úgy éreztem, minden szőrszál lepörzsölődik rólam. Kattogtattam a fényképezőgépem, remélem a nagy fénytől és a melegtől nem lett baja.

Most egy kicsit abba kell hagynom az írást, mert már a repülőm elkezdte a leszállást és a sztyuvi kikapcsoltatja a notebookom. Folytatom a sztorit, miután leszálltunk.

Kategóriák: Energia megtakarítás

« Vissza